Einmal Berlin, immer Berlin

megvan annak is a jó oldala, ha az ember épp munkaképtelen. Ki lehet élvezni a korán jött tavaszt. Lehet menni medvehagymát szedni a városszéli parkokba, pesztót készíteni kilo számra, összes jóbarát, szomszédnéni nagy örömére, fel lehet fedezni a környék tavait, lápos vidékeit (ja ja, mert akadnak ilyenek errefelé, csak túl kell esni pár száz kötelező túrista programon, hogy erre forduljon az érdeklődés) és lehet fürdeni. Jeee. Márciusban. Mert miért ne. Pucccéran. Mert megtehetem. Ennyi!

beletelt némi időbe, de megtanultam értékelni az FKK (Frei Körper Kultur - Szabad Test Kultúra) szépségeit. Pl. hogy egész meggondolatlanul, mindenféle előkészületet (fürdőruhát, törülközőt) mellőzve, foghatja magát az ember és egy kósza ötlettől vezérelve belevetheti magát - tavaszi napsütéstől, a hirtelen jött gondolattól s a gyerekes örömtől felhevült testi valóját - a frissítő habokba. Természetesen csakis hangos sikkongatások kíséretében. Az úgy adja, meg kell tisztelni az év első merülését!

és azért az fless, hogy megtehetem, hogy csak úgy, anyaszült meztelen szárítgassam magam a napon, márciusban. Mondom MÁRCIUSBAN, és továbbra is Berlinben, ugye, hogy azért ezt ki ne feledjem.

pár éve még, mikor a város szívében fekvő Tiergarten parkban, teljesen gyanútlanul egy csomó meztelenül napfürdőző férfira bukkantam, igencsak elakadt a szavam, és rendesen körbenézni se mertem, úgy tekertem tovább, mint akit rajtakaptak, hogy megint tiltott helyen leskelődött (nem mintha valaha is történt volna ilyen). Utána persze nagy büszkén mutogattam minden látogatónak, hogy tessék, itt ilyen is van. Ezt is lehet, miért ne.

azóta megszoktam...mondhatni. Nem kell tudatosan koncentrálnom, szemem nem téved akarva, akaratlan az amúgy nagyrészt takarásban lévő elsődleges, ill. másodlagos nemi jellegek irányába. Ez korábban, nemtől függetlenül, meglehetős nagy kihívást okozott. (Mondjuk legutóbb, még ősszel, mikor egy szép napsütéses vasárnap délután, a Wahrschauer Strasse-n - a régi punk negyed, Friedrichshain főutcáján - szembe sétált velem, egy jó kedélyű, kicsit pocakos és nagyon meztelen úriember, azért nem álltam meg, hogy ne forduljak utána - de ez talán még belefér. Végülis nem vagyok berlini, én még megtehetem, hogy elcsodálkozzam.)

pedig annó, mikor először fordultam meg egy kedves barátommal berlini szaunába, ahol is a pénztárnál közölték, hogy itt pedig fürdőruhára nem lesz szükségünk, azért még igen furán éreztem magam. Persze az első kicsit kínos, egyhelyben toporgós perc után abba is belejöttünk, és legalább örök emlék és egy jó sztori lett belőle. Végülis mégis csak ez a "birthday suit" mindenki számára, miért ne viseljük természetesen, örömmel.

na ja, azért a szemérmességnek is megvan a maga létjogosultsága, és a halálba tudnak idegesíteni a péniszüket mindenhol mindenképp kirakatba tenni vágyók, de örülök, hogy ebben is kinyitotta Berlin a szemem. Közelebb hozott magamhoz, a saját és mások testének természetességéhez. És azóta méginkább sajnálom azokat a magyar barátnőimet, akik azért nem jönnek velem női napon török fürdőbe, mert ez esetben más meztelen nőkkel, igen NŐKKEL kéne szembesülniük. Ilyenkor azért kicsit meg tudok ijedni, milyen mértékben idegenedünk el, még a saját valónktól, természetességünktől is. 

szóval hajrá mindenki! ki a legközelebbi tóhoz, és bugyival vagy a nélkül, éljen a korán jött tavasz és az első fürdőzés! no meg éljen soká a "szabad mell mozgalom"!

nőnap alkalmából szerencsésen megjött...

ez önmagában, habár én felettébb vicces egybeesésnek tartom, még nem feltétlenül adna elég okot, hogy ezt meg is osszam a köztudattal. Viszont ennek kapcsán eszembe jutott egy másik dolog, amit már régóta meg akartam osztani minél több leányzóval (és mindenbe beleütöm az orrom, ezt is elolvasom, fiúval).

Ez pedig a LadyCup, Hölgy- vagy Hold- Pohár fantázianévvel illetett, szuper tampon helyettesítő szilikon tölcsérke. Voilà:

http://land-der-erfinder.de/?p=3171

Wow, rátaláltam az (egyik) magyar forgalmazó oldalára... kicsit sokkoló a marketing stratégiájuk. Na de ez nem von le abból, hogy a cucc az tök zseniális! 

Először is, nincs több szemét termelés. Megszűnik a még női szemmel is visszataszító véres tamponok és betétek látványa. Az intimtölcsér, mosható, fertőtlenítehtő, újrahasználható, naggyon sokáig. Ezzel hosszabb távon költségtakarékosabb is. Azon kívül higénikusabb és egészségügyileg kevésbé problémás, mint pl. a tamponok. (Nem is kell olyan mélyre helyezni, így nem okoz még extra görcsöket, mint a tampon sokaknál.)

És bennmaradhat 12 órát. Úgyhogy nem kell folyton odafigyelni, cserélgetni. És valahogy sokkal természetesebb az egész. Nekem legalábbis azóta léptékeket javult a kapcsolatom a menstruációmmal. Összegyűjti az ember szépen a kis tölcsérbe, kiszedi, kiönti, lemossa, aztán vissza. A ciklus végén meg alapos mosás, és a következő ciklus előtt kifőzés, vagy fertőtlenítés. Közben meg elpakolva a helyes kis tasakjába.

Ez az igazi női felszabadulás! :)

Az egyetlen para, ha nem kerülsz 12 órán belül olyan helyre, ahol a wc-vel egyben mosdó is van. Bár kiüríteni akkor is lehet, de kimosás nélkül visszatenni, nem olyan praktikus. Szóval az ilyen kivétleknél én rászoktam fanyalodni a tamponra. Mert megtehetem.

Szóval csak ajánlani tudom, jó szívvel! Jó szórakozást a kedves kis intimtölcsérhez!

Ja és persze utólag is, boldog nőnapot!

Csak sejtésem van, hogy mit hozna egy véletlenszerű utcai felmérés, ha a fent nevezett fogalmak után érdeklődnénk...de hogy egészen mást Berlinbe és Budapesten az biztos. És nem csak Tóth Mari miatt.

Azt gondolom, hogy a "gentrifikáció" Magyarországon még mindig inkább a múlt század eleji elszegényedett nemességet, és a hozzájuk kapcsolódó irodalmi remekeket juttatja az ember eszébe, holmi városfejlesztési szakkifejezés helyett. Aktualitás ide vagy oda.

Nem is találtam igazán jó hivatalos, vagy szakszerű meghatározásra (bár azt is meg kell valljam, hogy kicsit korlátozott kutatást folytattam). Cserébe itt egy igazán jó, nem hivatalos: 

"A magasabb minőségű városi létformát elősegítő fizikai beavatkozásokat a külföldi szakirodalom "gentrifikáció-nak nevezi, mely ma egy állandó kísérőjévé vált a városi megújulásnak, és a kapitalista urbanizáció neoliberális változatát jelképezi. A leszanált házak és az újfajta ipari hasznosítások nemcsak a város átalakulását hozták, hanem mindenek előtt az emelkedő lakhatási költségeket, az ökonómiailag hátrányt szenvedők kiszorítását és új szociális struktúrák érvényesülsét is az érintett negyedekben. Ezek az ingatlangazdasági felértékelési stratégiák világszerte váltanak ki tiltakozást és ellenállást a korábbi lakóktól."
(idézet Andrej Holm, Wir bleiben Alle! című könyvének fülszövegéből)

(...a "kapitalista urbanizáció neoliberális változatát" - ez különösen tetszett...)

De térjünk rá a másik kérdéses fogalomra - szegény Tóth Marit továbbra is hanyagolva.

Mi az az Airbnb? és főként hogyan kapcsolódik a témához? (mert ez ugye a Mari esetében legalább már nem kérdés)

Az "Airbnb"-t merészkedtem hátrahagyni, mert tarok tőle, hogy ez inkább tartozik a közszájon forgó kifejezések közé. Főleg az ingatlan(okk)al rendelkező, vagy utazgatni szerető közönség táborában. A honlap (és a mögötte álló, azóta feltehetően piszok sikeres ötletgazda) ugyanis megvalósította a jól bevált CouchSurfing üzleti változatát: magán személyek adják ki, magán lakásaikat, jó pénzért, magán - de esetenként akár már céges - látogatóknak, utazóknak, turistáknak. 

Tiszta win-win helyzet. Fölösleges ingatlanból, kis idő és energia ráfordítással kellemes kiegészítő jövedelem. Fellendülő turizmus. Hideg szállodai szobák helyett, barátságos, megfizethető magán lakások. És egy újabb amerikai álom - már ami a három alapító úriemert illeti.

De akkor ki és miért tiltakozik a hasonló vállalkozások ellen világszerte? Talán, akinek egy lakása sincs, nemhogy fölösleges, és egyre kevesebb esélye, hogy egyet is bérelhessen? Vagy akinek az albérleti díját a külföldiek gazdasági lehetőségei szabják meg? Talán örülni kéne, hogy otthon még nem olyan elterjedt fogalom a gentrifikáció. (Bár kérdéses, hogy ez magát a tendenica hiányát vagy gyengeségét bizonyítja inkább, vagy a tudatosság, tisztánlátás ill. szabad gondolkodás korlátaira vall.)

Persze a gentrifikáció ennél jóval összetettebb téma, és pont olyan kevéssé fekete vagy fehér, mint a világ úgy általában. A már több nagyvárosban, többek között berlinben is létező szabályozás (Zweckentfremdungsgesetz - hogy a szép német kifejezéssel éljek) mögött - ami a lakások egyéb célokra való használatát hivatott korlátozni - pl. sokan a hotel-lobby-t sejtik. Valószínüleg abban is van valami. De azért jó példa ez a tulajdon és a tőkésedés dinamikájára - de hát épp miért ez ne lenne az?!

És akkor még egy idézet és ajánlott irodalom a végére, csak hogy ne nekem kelljen állást foglalnom vagy véleményt nyilvánítanom...isten őrizzen az ilyesmitől...

"A „városi felkelések” témája újra aktuális lett, hiszen vannak városi felkelések. Saint-Denistől Isztambulig, Rio de Janeirótól Hackney-ig tömegek teszik igen explicitté, hogy városaink „áldozatul estek”. Árucikké váltak, melyek egyetlen céljává az érték termelése vált: remek befektetések, a tőkevonzóképességük kitűnő – csak éppen nem lehet bennünk élni. Gentrifikáció, megtisztított kerületek, élhetetlen külvárosok, szegregáció, a turizmus és a hivalkodó fogyasztás szolgálatába állított belvárosok: városaink felzabálják önmagunkat, a szemünk láttára esnek darabokra.
Manapság minden város egy Haussmann utáni Párizs: város polgárai nélkül és polgárok városuk nélkül. Minden ilyen városi lázadás célja a „város visszafoglalása a város által”. Aligha kétséges: a Kommün előtt még szép napok állnak."
(„Polgártársak, képzeljétek el, hogy a magatok urai vagytok!” – Párizs, szabad város, 1871)

...legalábbis Németországban. Ahogy épp megdöbbenéssel olvastam, Magyarországon ezt is megpróbálták betiltani. Na igen, miért is lepődök meg?! Berlinben úgy tűnik ez a kisnyugdíjasok kedvenc időtöltése, persze ez főként az üvegek és sörösdobozok magas betétdíjának köszönhető. De a kukázási divatnak egyéb indítékai is vannak.

elég nagy népszerűségnek örvendenek itt az ún. VoKü-k, ami annyit tesz Volks Küche (szóról szóra fordítva, népkonyha, esetleg szociális konyha), ahol tradícionálisan az emberek hozott, gyűjtött alapanyagokból, közösen főznek, majd esznek. Amennyiben az előkészületek nem közösen folynak, becsületkasszás rendszerben némi adományért cserébe lehet meleg ételhez jutni.

az ilyen alkalmakra gyakran kerül az asztalra "újrahasznosított" élelmiszer, ami a nagyobb közértek kukáiból lett kimentve. Amikor ezt nekem először mesélték, azt hittem rosszul értem, és a nyelvtudásomban van a hiba. Nem tűnt úgy hogy az illetők rászorulnak, hogy kukázni járjanak. De persze az első adandó alkalommal elmentem egy kedves szakértő ismerősömmel én is. Mert az, hogy hova és mikor érdemes menni kiterjedt kutatómunkát és megfelelő tapasztalatokat igényel. A végeredmény az lett, hogy mindketten rogyásig tömtük futár táskáinkat, amik körültekintően, igen nagy csomagok szállítására vannak kalibrálva, és amit normális bolti bevásárlás során gyakorlatilag képtelenség tele rakni. Az előbányászott élelmiszerek, a várakozásaimmal ellentétben, nem voltak annyira gusztustalanok. (Na jó, néha egy kicsit. De csak az első lemosásig. A mérhetetlen mennyiségben használt csomagolóanyagnak köszönhetően, amúgy is sokminden teljesen ép és tiszta.) Gyakran röviddel lejárat után kidobott, vagy minimál sérülésekkel, selejtnek nyilvánított áru. (Karácsony és Húsvét után pl. hihetetlen mennyiségű csokoládé.)

az "ingyen kaja, juhuu!!", és az "és eközben afrikában éheznek..." gondolatok viaskodtak bennem. Közvetlen szembesítés pazarló kultúránkkal. Mióta többed magammal élek együtt, gyakran látogatjuk a közeli szupermarket hátsó udvarát. Aranybánya és tiltakozó akció egyszerre. Egész találó a gerillakukázás megnevezés. Angolul "dumpster diving", vagyis kukabúvárkodás néven fut, németül pedig "dumpstern" vagy "kontainern", mint konténerezés. A mozgalom népszerűségét alátámasztandó, németül egész honlap foglalkozik a témával, a praktikus tanácsoktól, az ideológiai háttérig.

lehet, hogy nem ez a legegészségesebb táplálkozási mód, és remélem a közeljövőben nekünk is sikerül bekapcsolódnunk - a kukázás mellett - egy "szatyorközösségbe", de...DE, az biztos, hogy ez az egyik legjobb módja, hogy szembesüljünk vele, micsoda feleslegben élünk, milyen pazarlást támogatunk mi is napról napra.

további érdekes, megdőbbentő, vagy inkább elkeserítő infók a Taste the waste című filmben

döntések hozatala viszonylag elkerülhetetlen életünk során. Ezek nagyrésze egyéni szociális probléma. Egy jó adag másik viszont jó eséllyel érint másokat. Néha igencsak sokakat. És ez utóbbi esetben nem egészen mindegy hogyan születik a döntés, ki vesz benne részt, ki szólhat bele, ki kit hogyan befolyásol általa. Ez már hatalmi játszma, politika. Elnyomás. De nem szükségszerűen.

itt van nekünk ez a demokrácia. Nem mondhatja senki, hogy nem kíváncsiak a véleményére. El lehet mondani, kérem szépen. Legalább négyévente meghallgatják. Maxiumum nem veszik figyelembe. Dehát mindenki véleményét mégse lehet...vagy mégis?!

mert van pl. olyan hogy konszenzusos döntéshozatal. Ezt próbáljuk aktívan gyakorolni a kis berlini közösségünkben. Sok türelmet igényel. Ego visszafogást, kompromisszumot. Felelősségvállalást, belátást. De ha sikerül konszenzusra jutni, az nagyon jó. Az néha sokkal jobb, mintha egy valaki, vagy csak pár valakik, próbálták volna kitalálni az okosat. Többen, több különböző véleménnyel általában valami jobbat hozunk össze, amire egymagában talán senki se gondolt volna.

de fontos meghúzni a határokat. Melyik döntéshez kell tényleg konszenzus, és mihez elég a józan paraszti ész. Különben szó- ill. szájcséplés lesz az eredmény. Meg vannak jó technikák, amik segítenek. Itt egy egész kis korrekt útmutató (angolul).

vannak akik hisznek benne, hogy nem csak pár tíz, de pár ezer és akkor már talán pár milló is képes ilyen döntések hozatalára. Van rá példa. Lehet nem minden kérdésben, de mindenhol nem is szükséges. És ez mondjuk nagyon nehéz. Tudni, hogy mikor érdemes összetenni a fejünket, és mikor lenne célravezetőbb megbízni a másikban és ráhagyni, hogy tegye amit a saját józan belátása diktál. Mikor kell megelőzni a probléma létrejöttét, és mikor elég bevárni, és reagálni rá, ha már ott van.

még dolgozunk rajta. Van mit tanulni. Nehéz levetkőzni a belénk nevelt frázisokat, mint a "senkiben sem bízhatsz" és a "te szavad úgysem számít". Aztán jöhet a részvétel, a döntésekben, az életünkben, úgy isten igazából.

Van a KÉK-nek ez a Közösségi Kertek nevű programja. Ami alapvetően egy igen figyelemre méltó kezdeményezés. Használatlan, vagy kevésbé jól kihasznált közösségi tereket alakítanak át, városi kertté. Az apró parcellákon, minden kedves szerencsés hobbi kertészkedő, akinek jutott egy darab föld, belekóstolhat a földművelés viszontagságokkal teli, ám annál szívetmelengetőbb mesterségébe.

ez igen dícséretes. Viszont kicsit több a jelentkező, mint a parcella. Ami szintén tök jó! Egyre másra nyílnak a kertek, úgyhogy még van remény, a lényeg, hogy ennyi az érdeklődő. (Nem gondoltam volna, de láthatóan a kertészkedéshez nem kell meggyőzés, vagy meggyőződés, simán működik egyszerű belső késztetéssel.) Azért kicsit csalódott voltam, mikor barátaim lecsúsztak a Lecsós kert parcelláiról. 

meg úgy összességében, kicsit csalódott a parcellák miatt. Mert az nekem nem közösségi. Ez kerítéses, szomszédos, atomizált, birtoklós stb. De megkövetem magam, sosem voltam ott, hogy lássam, hogy működik, lehet így is csodálatos közösség kovácsoló erő. Berlinben a régi Tempelhof reptéren van ilyen. Itt mondjuk annyira nem nagy újdonság, már az 1900as évek elején osztottak parcellákat a jó népnek, így járulván hozzá a szegénység elleni küzdelemhez. A mozgalom a II. világháború utáni éhínség közepette virágkorát élte, és mivel az ember ragaszkodó típus, még mindig megvannak az ún. "Schrebergarten"-ek, egész kolóniákat alkotva, Berlin legelképesztőbb sarkaiban. (Két vasúti sín között pl.)

kis házak, kis medencék, kis törpék, elképesztő, mesebeli, giccses és mégis megrendítő, na de erről majd máskor. A lényeg, hogy nem túl közösségi. A közösségi az az, amikor egy csoport (jó esetben mégcsak nem is zárt közösség), egymás között megosztva a munkát, közös erővel művel meg egy darab földet. Ez találkozást igényel, megbeszélést, közös munkát, szerszám megosztást, közös ötletelést, összejöveteleket, beszélgetéseket, tudás megosztást, stb. Nem egyszerű. Főleg elkezdeni. Összehozni az embereket. Kitartani lankadó motiváció esetén. De ha sikerül nagyon megéri. Akkor nem csak paradicsomot lehet aratni...

Berlin Friedrichshain-ban pl. van egy ilyen együttműködés. A freiraumlabor garten. Kerítés nélkül, szervezet nélkül, közösségileg, szabadon, mindenkinek. 

egy igazi közösségi kert

szeretem a kihívásokat. Persze azért néha megkérdezem magamtól, hogy tényleg ennyire szeretem e. De úgytűnik igen.

forró tea, forróvizes palack, hálózsák, dupla takaró, sapka, sál nagykabát, így néz ki egy októberi este a számítógép előtt. A télre készülődés időszakában, másként. A szoba felújítás, a fűtési rendszer prototípusa építés alatt. A vizet (ami amugy is iszonyat hideg) hamarosan el kell zárjuk, hogy ne fagyjanak szét a csövek. Onnantól járhatunk a pincébe vízért. Nem mintha baj lenne, van benne romantika...

április vége felé kaptuk meg a ház használati jogát, két évre. Harmincas években épült "csónakház", évek óta elhagyatott, vörös téglás, hatalmas épület. Nem sokban különbözik a Berlinben igen gyakran fellelhető, használaton kívüli építményektől. De az, hogy a város külterületén fekszik, megőrizte valamellyest állagát és romantikáját. Plussz egy tó partján van, meglehetősen sznob környéken. A naplementék már már a giccsesség határát súrolják.

szóval itt igyekszünk berendezkedni a télre. A csapat nagy része megfáradt a nyári szervezési, építési munkákban, és most a városba vonul. Mi egy szezonmunkával csesztük el a nyarat, mindvégig azon rágódva, milyen lenne, ha itt lehetnénk. Most itt vagyunk, és maradunk is, még ha rá is fagyok a billentyűzetre. Legalább szabadon teszem!!!

az elmúlt két hétben megtanultam ablakot üvegezni, falat vakolni, keretet lakkozni, ill. ezeréves ötrétegű lakkot eltávolítani. Majdnem olyan mintha restaurátor lennék. Néha meg is kell erőltetnem magam, hogy ne legyek olyan precíz, akkor még januárban se lesznek ablakaink.

a kritikus pont amúgy inkább a fűtés. Egy rocket stove van építés alatt. Természetesen szigorúan mindenfajta tapasztalat nélkül, szeméttelepről, utcáról, elhagyott gyárból begyűjtött elemekkel. Ahogy az már nálunk lenni szokott. De zseniális lesz, ha meglesz, egész biztos, teljesen lenyűgöző ötlet, nem is értem miért nem használják több helyen. Na de addig, először még meg kell fagyni kicsit, hogy aztán majd annál jobb legyen...

Évek hosszú sora óta - ha jól sejtem többed magammal - esküdt ellensége vagyok a BKV-nak. Ez valószínűleg a racionális gondolkodás egyenes következménye. Amíg diák az ember, rendszeres használó, bérlettel jár és stb., úgy ahogy rendben is van a dolog és maximum a járatsűrűség (helyesebben mondva ritkaság), az agyon tömött buszok és hasonlók késztetnek elgondolkodásra.

De mihelyst megszűnnek ezek a keretfeltételek és - teszem azt egy jól megszokott kétkerekű életmód mellett - alkalmi felhasználóként próbálkozik az ember, minden egyes jegyvétel, még inkább lyukasztás, hátborzongató fizikai fájdalommal jár. Mert az, hogy csak sokszori átszállással lehet eljutni A-ból B-be, még hagyján hogy kényelmetlen, de egyenes arányban növeli a felhasználandó, nem épp olcsó jegyek számát. Így aztán viszonylag természetes, hogy az ember a kikerülhetetlen metrón kivül, egyebütt igyekszik nullára redukálni a költségeket, s inkább felvállal pár esetenkénti összetűzést a kontroll szervekkel.

Ehhez képest Berlinben valamiért olyan érzése van az embernek, hogy a közlekedési vállalat szereti az elégedett utasokat, és igyekszik mindenféle konstrukcióval a kedvükbe járni. A mezei vonaljegy pl. 2 órán át érvényes mindenféle közlekedési eszközre (igaz kb a hazai ár duplájáért, de itteni árviszonylatban hasonló értéken). 3 vonaljegy áráért már kapható a napi jegy, amire otthon 5 jegy után érdemes beruházni. A szakaszjegy itt nem csak metróra érvényes, 5 és nem 3 megállóig jó és majdnem feleannyiba fáj, mint a vonaljegy. És még persze sorolhatnám.

De azért nehogy azt higgyük, hogy kis hazánk nem követi a nyugati példát. Február 1-től bevezetésre került az egyórás menetjegy. Igaz, hogy csak metróra, igaz hogy útmegszakítás nélkül és - a várakozásokkal ellentétben - természetesen csak egy útirányba, de bevezették. Sőt mi több, az illetékesek azt sem tartják teljesen kizártnak, hogy idővel egyéb közlekedési eszközökön is lehetővé válik a használata, csak ahhoz még le kell cserélni pár lyukasztó készüléket. Úgy pár évtized - ahogy az már lenni szokott.

Ami viszont addigra egész biztosan kialakul, az a jegyek másod-piaca lesz. Legalábbis Berlinben ez utóbbi hihetetlen mód prosperál. Főbb csomópontoknál szakosodott munkanélküliek, homelessek gyűjtik be és adják tovább a még érvényes jegyeket. Én a részemről ritkán futok bele megfelelő ajánlatba, de szeretem ezt a pezsgő földalatti cserekereskedelmet. Jó érzéssel passzolom le a csak félig kihasznált jegyemet, és elégedettség tölt el, hogy perifériára szorult embertársaim újból részei a rendszernek, sőt mi több növelik is a hatékonyságát. Még akkor is, ha ezt a BKV szóvivői valószínüleg másként értékelnék.

nem térek magamhoz. Ez mennyire nagyon nagy királyság már. Természetesen véletlenül sem újkeletű, úgyhogy nem is értem, miért nem jutott ez el eddig hozzám. Mindenesetre eldöntetett milyen váza lesz a következő cangámnak.

Az itteni műszaki egyetemen a gyerekek nekiálltak és összeraktak egy bambusz vázú kerékpárt. Meg persze - miért is ne - elindítottak hozzá egy heti rendszerességgel megtartott workshopot. Sajnos épp kicsit lekorlátoztam a mozgóképsségem - ledobott a paripa egy csinos előre szaltóval, még szerencse hogy gépelni fél kézzel is lehet - úgyhogy személyesen még nem jutottam el, de elvileg minden felszerelés adott, és segítenek hogy bárki elkészíthesse saját bambusz bicóját.

A cél, hogy amennyire csak lehet természetes anyagokból (NaWaRo = NachWachsende Rohstoffe, vagyis megújuló nyersanyagok) építsenek amit csak lehet: biciklit, hangszert, gördeszkát, edényeket, egyszóval ami csak eszedbe jut és technikailag lehetséges. Ehhez rendelkezésre áll a műhely, szerszámok, gépek és a nyersanyag, csak oda kell tenned magad.

A nyersanyag azon kívül hogy megújuló, lehetőség szerint a környékből származik, elkerülendő a szállítással járó CO2 kibocsátást és egyéb környezeti ártalmakat. És igen, ez alól a bambusz sem kivétel, mert ez a zseniális növény európai klímán is vígan elél. Szóval rettentő környezettudatos és igen impozáns kerékpár rakható össze, egyelőre nem minden, de egyre kevesebb mesterséges anyag nélkül.

A kevésbé alkotó kedvű, illetve professzionális kivitelre vágyó kedves érdeklődő szintén találhat magának természetes kétkerekűt a "Zöld egyetem" kiterjedt linkgyűjteményében. Személyes kedvencem a panda bicikli (hogyha egyszer sok pénzem lesz alcímmel).

A globálisabb gondolkodásúak számára pedig ajánlom figyelembe a fejlődő világ közlekedését ily módon fejleszteni kívánó elképzeléseket.

Az egész úgy kezdődött, hát minek is szépíteni, égtem mint a Reichstag. Megesik az ilyesmi. Kedves barátok voltak nálam épp látogatóba, és jó turistákhoz méltóan körülnéztünk a német parlament épületében, különös tekintettel a teljes panorámát nyújtó kupolára. Valamelyik kis barátocskám amúgy, félvárról odavetette, hogy "Ég, mint a Reichstag", mire arcomra kiült az őszinte csodálkozás, ledöbbenés és a gyermeki felismerés valamiféle egyvelege. Természetesen nem haboztam a hihetetlen felfedezést a többiekkel megosztani, a társaság legnagyobb derültségére. Láthatóan rajtam kivűl mindenki tisztában volt a szólás eredetével, és mentegetőzésemet - már tudni illik, hogy én hosszú évtizedekig teljes homályban éltem a "rejsztág" mibenléte felől, és sokkal inkább egy gyúlékony növénynek, mintsem egy parlamentnek gondoltam volna - csak mégnagyobb derültség fogadta. Hát mindig tanul az ember - még ha ez alkalommal fárasztóan sok viccelődésbe került is a tanulság.

Kicsit kevésbé drasztikus körülmények között derült fény egy másik érdekes német jövevény szavunkra, a vigécekre. (Fiatalabb, ill. történelmi regényeket kevésbé kultiváló kollégák számára: vigéc annyit tesz, mint házaló, utazó ügynök.) Ezek a többnyire német nyelvű kereskedők annak idején keresztül kasul járták az országot, mindenhova bekopogtatva portékájukkal, és harsány "Wie geht's?" köszöntéssel. Ez németül annyit tesz: "Hogy van? Hogy mennek a dolgok?" - szerintem egész zseniális, ahogy beépült a nyelvünkbe. (S természetesen hasonló fizikai reakciókat váltott ki, mint a Reichstag, csak itt már valamivel óvatosabb voltam a további fejtegetéseket illetően.)

Harmadik és egyben kedvenc német szavam a "Kunst", mint művészet. S különösen büszke vagyok rá, mert ezt a hihetetlen horderejű felfedezést teljesen egyedül tettem meg. Jelesen, hogy az "ez nem kunszt" kifejezés innen származik, és nem mást jelent, mint hogy "ez nem művészet", "ezt bárki megtudja csinálni". Egy nyelvész veszett el bennem, semmi kétség.

Szoktam olyat, hogy gondolkodom, hogyan lehetne szebbé tenni a világot. Kimeríthetetlen téma, van mit csinálni. Egyik vesszőparipám, hogy nekünk fejlett nyugati társadalmaknak kell minél előbb és radikálisan váltanunk, merthogy aztán többé-kevésbé minket követnek a fejlődő országok is. Szóval hajrá "best practice", mutassuk meg, ne csak beszéljünk...

Namármost itt lenne egy jó lehetőség, Berlinben egész szorosan él együtt az egyik legelőrehaladottabb szociális rendszerrel megáldott társadalom, a német, és az európa és ázsia határán evickélő, jólét szempontjából kevésbé fejlettnek mondható, török. (Egyébiránt - Törökországot leszámítva - Berlinben él a legnagyobb török népesség Európában. Bár hosszasan tartotta magát a nézet, hogy Berlin a harmadik legnagyobb török népességű város Isztambul és Ankara után, ez legfeljebb egész Németországra igaz, ami azért kicsit erőltetett. Mindenesetre vannak errefelé páran..)

Na mármost míg a rendes német polgárok jó része kerékpárral járja a várost (jelenleg több mint 11% a naponta biciklit használók népes tábora, amit 2025-re 16% fölé becsülnek - nemzeti kerékpáros közlekedési terv) addig törököt biciklin igencsak elvétve lát az ember. Annál több az autójában keleti ritmusokat üvöltető, a szomszédságban fel-alá furikázó fiatal - felénk sem teljesen ismeretlen jelenség. Lehet ők nem hallottak a jól csengő prognózisról. Vagy a szakemberek bíznak benne, hogy a különféle kampányok és programok majd megteszik a hatásukat.

Ezekben mondjuk nincs is hiány. Évek óta fut a már nálunk sem ismeretlen Kerékpározz a munkába (Mit dem Rad zur Arbeit) projekt. Indulás alatt a "Kopf an: Motor aus" (Fejet be: motort ki) elnevezésű kampány a motorizálatlan közlekedés népszerűsítéséért. A Volkshochshule-nál (szószerint népfőiskola, praktikusan: államilag támogatott tanfolyamokat kínáló szervezet) tanítanak, vagy újra tanítanak felnőtteket biciklizni. Működik Bike Kitchen (igen igen, mint nálunk is, a Tűzraktérben), ahol az ember saját maga szerelheti kerékpárját, támogató felügyelet mellett. És már olyan program is létezik, ahol begyűjtött bicikliket újítanak fel és adnak kölcsön, vagy örökbe rászoruló érdeklődőknek. Szóval ötletekben, próbálkozásokban nincs hiány.

Kíváncsi vagyok elég lesz e ennyi példamutatás, támogatás, figyelemfelkeltő kampányolás szembeszállni az autóreklámokkal, vagy ki kell várni azt a 20-30, kitudja hány évet, mire az egyéb nemzetek fiai is megcsömörlenek a jóléttől és más utakon kezdenek boldogságkeresésbe.

Attól tartok hóban biciklizni egyáltalán nem jó. Valószínűleg eszembe sem jutna, ha nem éppen ezért fizetnének. Így viszont kellőképpen hosszasan elmélkedhetem a kérdésről.

Persze szép dolog, ha van kihívás az ember életébe, és ezen a ponton már a kerékpáron maradás is határozottan nagy kihívásnak számít, nadehát mégis! Kölcsönkapott gyönyörűséges munkacanga eddig a nemes egyszerűség jegyében, sárhányó nélkül pompázott. De a fenekemet és táskámat borító sáros latyak hamar eldöntötte az egyszerűség vs. praktikusság kérdését.

A helyzet jelzem így sem sokat javult. (Bár az is igaz hogy az elülső sárhányóra még nem szántam rá magam.) Felemelő érzés beslattyogni a legkülönfélébb puccos irodákba, vörös képpel, folyó orral és természetesen rettentő sárosan.

Azért az sem teljesen igazságos, hogy tavaly télen, amikor meleg irodában ücsörögve töltöttem kellemesen egyhangú napjaim, jó ha két hétig volt komolyabb hó. Most csak erre a hétvégére mondtak 60 centit. (Na jó, lehet hogy csak 16-ot, ezeket külföldi nyelveken alkalmasint összekeverem.) Nade Berlinben?! Ember, ez egy nagyváros, nem egy síparadicsom! El lett tévesztve az uticél.

Lehet finn testvéreinket kellene megkérdezni a témában, mégiscsak közelebbi barátságban állnak a hóval és társaival. És amennyire tudom simán bicajoznak még sokkal keményebb időkben is. Persze ennek is megvan a szépsége. Hazafelé tolva a cangát beleolvad az ember a hóesés csöndjébe, a világító éjszakába, kis átlényegülés mikor a várost jótékonyan befedi a fehérség és az ember újra természeti lénynek érzi magát.

Ha másért nem, mert megküzdhet az elemekkel!

...majdnem annyira, mint földön ülni - de ez most nem tartozik szorosan a témához.

Parkban lenni jó, akár még télen is. Persze nem annyira, mint nyáron, de a hóval fedett rétek, félig befagyott tavacskák, didergő kacsák, síléccel rohangászó emberek és szánkón húzott emberkék, még a hidegben is üdítően hatnak (s valamelyest kárpótolnak a kivételesen elmaradt földön ülésért.)

Amúgy az itteni város közepi park - konkrétabban szólva: Tiergarten - nem túl sokban különbözik az otthoni Városligettől. Csak itt van fű, nomeg emberek. Lehet a kettőnek van valami köze egymáshoz. Bár nehéz eldönteni melyik a tyúk s melyik a tojás.

Nagy berlini ledöbbenéseim egyike volt ez a "térhasználat". Kimehetsz bármelyik parkba, vagy városközeli erdőbe, és biztos lehetsz hogy találsz embereket (szép időben talán túl sokat is), akik épp az ott létet élvezik. Sétálnak, ücsörögnek, labdáznak, tollasoznak, grilleznek (bár ez utóbbiról határozottan próbálják lenevelni őket), ülnek a napon, néznek ki a fejükből, szóval teljesen mindegy igazából, csak élvezik a levegőt és a teret. A kedvencem a két fa kőzé kifeszített kötélen egyensúlyozók népes csapata. Nem hittem el mikor először láttam. Aztán ha kipróbálod rájössz, hogy tényleg el lehet vele tölteni egész komoly időket, és felér egy meditációval!

De hol vannak az emberek Budapesten? Mit csinál a jó nép egy napsütötte hétvégén? Mert a Margit sziget az rogyásig az fix. Meg a Tabánnál is volt mozgás, amíg még volt rá hely. De akkor ennyi? Ezzel be is érjük? Vagy csak nem szeretünk kopár, elhagyatott helyeken szórakozni? Foglaljuk vissza a Városligetet!!! És ha már Városliget, legyen Népliget is. Mutassuk meg, hogy mi is szeretünk parkban lenni, mert az jó, még akkor is, ha szemmel láthatólag senkinek semmi haszna sem származik belőle. Engem feltölt, mondhatni boldoggá tesz, és nem hinném, hogy ebben csak Berlinben akadnak sorstársaim.

Nem, fèlreèrtès. Berlinben is van "meki", valòszìnüleg legalàbb ugyanannyi mint odahaza. Sőt itt Starbucks is van. Ami, ha lehet idelátogató kedves ismerőseim körében még nagyobb népszerűségnek örvend. Nem baj, majd csak bejön hozzánk is, és kiábrándulunk abból is. Vagy sem.

Nálunk legalábbis, családilag még mindig tartja magát a jó öreg Mc Donald's. Bár jó 15 év telt el azon emlékezetes születésnapom óta, amikor a Happy Meal Menü jelentette az est fénypontját, s bár azóta a franchise rendszer eme díszpéldányának bűvköre némiképp alább hagyott, még a nem túl messzi múltban is megesett egy-egy elégedett látogatás. Némiképp meghasonulva önmagammal, a rossz fizetéssel/munkakörülménnyel, egészségtelen étkezéssel, marha mészárlással, s mindent egységessé varázsló franchise ideológiával, de be betértem egy jó hambi, sültkrumpli, epres shake kombóra. (Ez utóbbi félek még sokáig hiányozni fog.)

Aztàn lassan beèrt az ideològia. S mivel - ha màst nem is, hajnalban hazafelè tartva, màsnaposan hàborgò gyomorral - könnyen elcsàbul az ember, hónapokkal ezelőtt szentül megfogadtam, hogy többet a lábamat be nem teszem...

Ezt Berlinben nem is nehéz tartani. Itt a török népesség jóvoltából olyan sohanemlátott gyros/döner/kebab kínálat van, hogy ember, ill. gyorsétterem legyen a talpán, ami ezzel felveszi a versenyt. Még a tradícionális és mellesleg méltán híres curry wurst-nak is össze kell kapnia magát a fennmaradásért.

Nade alig szálltam ki a buszból a rég nem látott Budapesten, mivel fogad édesanyám? Legnagyobb szerencsénkre maradt még pár, ez évben levásárolandó kajajegy, úgyhogy visszatérésemet rövidúton megünnepelhetjük valamelyik hivogató Mc Donald's-ban.

Milyen idilli is ez, egy pillanatig el is gyengültem és gondoltam nem lenne szép ellenállni a szerető szülői szívnek (a ropogòs, frissen sült krumpliròl ès epres shake-ről nem is beszélve), de aztán felrémlett előttem a lemészárolt marhacsordák tömege, a kihasznàlt fiatal dolgozók, tönkrement kisvállalkozók, a hihetetlen gyorsasàggal keletkező szemèthegyek (vele termèszetesen a kivàgott esőerdők), a hamburgeren nevelkedett tulsùlyos fiatalok... éssatöbbi rémképe, úgyhogy átsomfordáltam a rámosztott kaja jegyekkel a szomszédos palacsintázóba, (nem mellesleg megúsztam a sorbanállást) ès frissen turmixolt gyümölcsökből kaptam, már ránézésre is egészséges shaket. A családi béke megőrzése érdekében ez alkalommal lemondtam az ideológiai téritésről, és bízva a "best practice" erejében, beértem azzal, hogy elégedett arccal cuppogjak, az amúgy tènyleg ìzletes italom felett...