Attól tartok hóban biciklizni egyáltalán nem jó. Valószínűleg eszembe sem jutna, ha nem éppen ezért fizetnének. Így viszont kellőképpen hosszasan elmélkedhetem a kérdésről.
Persze szép dolog, ha van kihívás az ember életébe, és ezen a ponton már a kerékpáron maradás is határozottan nagy kihívásnak számít, nadehát mégis! Kölcsönkapott gyönyörűséges munkacanga eddig a nemes egyszerűség jegyében, sárhányó nélkül pompázott. De a fenekemet és táskámat borító sáros latyak hamar eldöntötte az egyszerűség vs. praktikusság kérdését.
A helyzet jelzem így sem sokat javult. (Bár az is igaz hogy az elülső sárhányóra még nem szántam rá magam.) Felemelő érzés beslattyogni a legkülönfélébb puccos irodákba, vörös képpel, folyó orral és természetesen rettentő sárosan.
Azért az sem teljesen igazságos, hogy tavaly télen, amikor meleg irodában ücsörögve töltöttem kellemesen egyhangú napjaim, jó ha két hétig volt komolyabb hó. Most csak erre a hétvégére mondtak 60 centit. (Na jó, lehet hogy csak 16-ot, ezeket külföldi nyelveken alkalmasint összekeverem.) Nade Berlinben?! Ember, ez egy nagyváros, nem egy síparadicsom! El lett tévesztve az uticél.
Lehet finn testvéreinket kellene megkérdezni a témában, mégiscsak közelebbi barátságban állnak a hóval és társaival. És amennyire tudom simán bicajoznak még sokkal keményebb időkben is. Persze ennek is megvan a szépsége. Hazafelé tolva a cangát beleolvad az ember a hóesés csöndjébe, a világító éjszakába, kis átlényegülés mikor a várost jótékonyan befedi a fehérség és az ember újra természeti lénynek érzi magát.
Ha másért nem, mert megküzdhet az elemekkel!
